2016. július 20., szerda

A halász és a közgazdász (modern népmese)

Charles Napier Hemy festménye

Amit most elmesélek, nem az én kis szellemem gyermeke. Én is hallottam valahol. Szájról szájra járt ez idáig e történet, s remélem ezután is így lesz... Ezért is mesélem most el!

Egyszer volt, hol nem volt, valahol az Óperenciás tenger partján (vagy azon is túl) élt egy halász. Szép felesége, három gyermeke és sok-sok jólelkű barátja volt. A halász minden hajnalban kievezett a tengerre és annyi halat fogott, amennyire neki és családjának szüksége volt. Amennyi az elég. És néha annyit, hogy ajándékba barátainak is jusson.

Mikor délben hazaérkezett, mindig terített asztal és szerető család várta. Délután játszott gyermekeivel, tanította őket, majd este átjöttek a barátai és a sötétben világító tűz mellett zenéltek, énekeltek. 

Így éltek nap, mint nap - boldogan.

Egy ilyen verőfényes nap délutánján, mikor a halász a kisdedekkel játszott, kopogtatott be a közgazdász. És így szólt:

- Jó napot halász uram! Láttam napközben dolgozni kinn a tengeren, azért jöttem, hogy tanácsot adjak - kezdte határozottan.
- Jó napot! Aztán miben? - lepődött meg a halász
- Közgazdász vagyok, tanult, diplomás ember. Több nyelvet beszélek és most azért vándorlok faluról falura, hogy megtapasztaljam az életet - mondta ki büszkén a váratlan vendég. 
- Azt jól teszi - válaszolta amaz.
- Nos, rögtön a tárgyra is térek. Hisz az idő pénz!
- Mondja csak, ha nem zavarja, hogy közben a gyerekekkel játszom... És nemsokára jönnek a barátaim. Ha marad addig, legfeljebb egyel többet terítünk. Majd meglátja, milyen jó is este egy tűznél dalolni, zenélni.
- Szóval azért jöttem, hogy elmondjam azt, hogy nem jól csinálja.
- Mit?
- Nem elég hatékony a munkája! Figyeltem, hogy már délben hazatért.
- Igen, mert megfogtam azt a hal mennyiséget, amennyi az elég - húzta fel a szemöldökét a halász a furcsa idegen szavai hallatán.
- No de ha tovább maradt volna a tengeren, akkor több halat fogott volna, igaz?
- Igaz. De mi lenne akkor? - tudakolta a halász
- Akkor? Akkor annyi halat tudna fogni, hogy még a piacra is vihetne belőle. Tudja: eladni.
- Igaz. De mi lenne ezután?
- Ezután a piacon pénzzé tenné a fölösleges halat... - kezdett belemelegedni a közgazdász.
- És? - vágott közbe a halász.
- ...a pénzből vehetne nagyobb hálót, amivel még több halat foghatna. - fejezte be emez.
- És mit csinálnék én azzal a sok-sok pénzzel, vagy fölösleges hallal? - értetlenkedett a halász.
- Vásárolna még egy csónakot és felvenne egy alkalmazottat.
- Igen... És utána?
- Még több hal, még több befektetni való pénz. Vehetne még nagyobb és még több csónakot. Néhány év múlva pedig akár egy hajót!
- Igen? És mikor?
- Nos, számolgattam idefelé jövet - vette elő jegyzeteit a közgazdász mosolyogva - tíz év sem kellene és már egy hajója, és tucatnyi csónakja lenne, legalább húsz alkalmazottal.
- Ez jól hangzik ugyan... De mi lenne aztán? - forszírozta tovább a halász.
- Még öt év és beköltözhetne a városba. Bérelhetne egy irodát és onnan irányíthatná a cégét.
- Hát ez nem hangzik valami jól... De mégis, mi lenne ezután?
- Alig húsz év és már a tőzsdén lenne a cége. Magának pedig nem kellene vesződnie a tenger hullámaival, mert az irodából irányítaná a vállalatot. Gazdag lenne, higgye el nekem, kiszámoltam mindent előre.
- Igen? És akkor mi lenne ezután?
- Hát még mindig nem érti? - kezdett indulatos lenni a közgazdász a halász értetlenkedése láttán. - Akkor egy nagy céget irányítana és húsz év múlva legfeljebb délelőtt kellene dolgoznia. Aztán itt a parton bérelhetne egy házat és délután játszhatna a gyerekeivel, este pedig áthívhatná a barátait, zenélni és dalolni...

És mikor e szavakat a közgazdász kimondta, a halász nevetésbe tört ki.
- Maradjon csak itt estig kedves uram, mert én most is ezt csinálom!

Hát így esett, s a mesének a gyermeki nevetés végett vetett.

2016. június 29., szerda

Könyvdedikálás az ünnepi könyvhéten



Az „Omladozó Téveszmék” című ezen kiadványt a fenti tartalom szerinti filozófiai, társadalmi, közéleti, ideológia-politikai kérdésekre nyitott, ezekkel mélyebb kontextusban is foglalkozni akaró, konklúziókat levonó és mindezek ismeretében állást is foglaló olvasóink figyelmébe ajánljuk. /Magyar Menedék Könyvesház/

2016. május 26., csütörtök

Az élet akaratának tisztelete

Apámmal palántáztunk 

Albert Schweitzer írja Az élet tiszteletének etikája című könyvében, hogy sokkal többet tud a lét értelméről az az ember, aki egy kinyíló virág élni akarására rácsodálkozik, beszippantja annak illatát, és boldog, hogy létezik egy élőlény; mint az a tudós, aki mikroszkóppal kutatja hasztalan ugyanezen virág növekedésének biológiai okait.

Minden élőlény élni akar. Aki támogatja és ápolja más élőlények ezen akaratát, az szükségszerűen jót cselekszik. Aki gátolja az akaratot, vagy pusztítja az életet, az pedig rosszat.

"A gondolkodó ember szükségét érzi annak, hogy ugyanolyan tisztelettel adózzék minden rajta kívül álló életakaratnak, mint a magáénak." - Schweitzer szerint ilyen egyszerű jónak lenni...

Legalább egy próbát tehetnénk!

2016. május 16., hétfő

Mit ajándékoz Pünkösd hívőnek, s nemhívőnek egyaránt?



Mintha háború előtt állnánk – már péntek este fosztogatják az élelmiszerboltokat a fogyasztóvá aljasult lelkek. Mint felbolydult hangyaboly, úgy néznek ki a bevásárlóközpontok. Hiába, hosszú hétvége lesz. Nehogy hiányt szenvedjünk valamilyen matériában, valamelyik tárgyban! A pünkösdi hétvége is kezd hasonlítani a karácsonyi vásárlási-lázhoz, vagy a Húsvéthoz, ha a fogyasztói szokásokat tekintjük. Az emberek félnek, hogy nem lesznek nyitva a boltok, rettegnek, hogy esetleg hiányt szenvednek e miatt. Így féktelen vásárlásba kezdenek. A több kiló liszttől kezdve a plazma tévéig. Mert a fogyasztói társadalom ilyen ingereket generál. Félelem a lemaradástól, pánik a hiánytól, rémület a kimaradásból, szorongás a zárva tartástól…

Sokan wellnessezni utaznak. Mert hosszú hétvége van és ezt ki kell használni. Őszintén szólva meg is értem őket. A napi rohanás, a mai világunk stresszel teli felgyorsult cselekvési kényszere nem ad időt nemhogy a lelkifejlődésre, de a testi pihenésre sem. Inkább kényeztetik sokan elfáradt testüket – hátha holnaptól jobb lesz.

Pedig a Pünkösd nem erről szól. A Pünkösdnek és a fogyasztásnak semmi köze egymáshoz. De itt is, mint minden ünnepünk alkalmával, a profán kiszorította a szentet, az anyag pedig a szellemet a világunkból.

A Pünkösd a húsvét utáni hetedik vasárnapon, illetve hétfőn megtartott keresztény ünnep, amelyen a Szentlélek kiáradását ünnepeljük. A Szentlélek, a Spiritus Sanctus ezen a napon áradt ki Jézus tanítványaira, az apostolokra. “Amikor pedig eljött a pünkösd napja, és mindnyájan együtt voltak ugyanazon a helyen, hirtelen hatalmas szélrohamhoz hasonló zúgás támadt az égből, amely betöltötte az egész házat, ahol ültek. Majd valamilyen lángnyelvek jelentek meg előttük, amelyek szétoszlottak, és leszálltak mindegyikükre. Mindnyájan megteltek Szentlélekkel, és különféle nyelveken kezdtek beszélni, úgy, ahogyan a Lélek adta nekik, hogy szóljanak.” (Apostolok cselekedetei 2. fejezet)
De ez így nagyon kevés nekünk! Ebből látszólag mi nem részesedünk. Marad hát a fogyasztás testi élvezete? Aligha! De akkor mit jelent, mit jelenthet a ma emberének, hívőnek, s nemhívőnek a Pünkösd, s ezáltal a Szentlélek kiáradása?

A választ Pál korinthosziakhoz írt első levele adja meg. E szerint a Szentlélek megajándékozza a hívőt, s a nem hívőt is. Megajándékozza a bölcsességgel, a tudománnyal. A hit lehetőségével (amely nélkül vakok és félemberek maradunk). De hozzájárul a gyógyítás szentségéhez, kialakítja a csodatévő erők munkáit. És ajándékba hozza a próféciát (amire ma nagyobb szükség lenne, mint a Biblia születésének korában), ugyanakkor segít a lelkek megítélésében és a különböző nyelvek magyarázatát is megadja, ami az egymás megértésében segít. Ne lenne ezekre az ajándékokra ma szükségünk? Ó, dehogynem! Jobban, mint valaha!

A Szentlélek egyébként majd minden monoteista vallásban megjelenik. A judaizmusban Isten lelke, lélegzete. Az iszlámban Mohamednek kinyilatkozó Gábriel arkangyal, azaz egy különálló személy. A keresztények számára pedig számos lelki ajándékot hozó valóság, amire szükségünk van a lelkifejlődésünk során. Feltéve, ha elfogadjuk az ajándékot. De ki is lenne olyan balga, hogy visszautasít egy ajándékot?

Pünkösd annak a valóságos, létező, s mindent átható Szentléleknek az ünnepe, amely hét ajándékot ad annak, aki elfogadja. Bölcsességet, értelemet, jótanácsot, lelki erősséget, tudományt, jámborságot és az istenfélelemet. Kinek ne lenne ezek közül legalább egyre szüksége? Fogadjuk hát el, ha már ajándékba kapjuk, ha már nem kell érte fizetni, mint a szupermarketekben megszerzett anyagi javakért!

De menjünk wellnessezni is, ha arra van szükségünk, vásároljunk fel minden létező, szükségtelen matériát, ha félelmünk van a hiánytól – ugyanakkor fogadjuk el a Szentlélek ajándékát is. Mert szükségünk van rá! Mert ez a lelkifejlődésünk alapja. S mert balga, ki egy ajándékot visszautasít!

2016. május 13., péntek

Közösség nélkül semmik vagyunk!

Perlekedünk, irigykedünk, szapuljuk egymást. Néha össze is veszünk, ordibálunk, talán verekszünk is. Gyűlölködünk, marakodunk, utálkozunk. Ellenségeskedünk. Aztán egy ideig még csak köszönni sem akarunk egymásnak. Sokszor pedig pusztán rosszindulatból pusmogunk egymás háta mögött. Ilyenek vagyunk... Nincs ezen mit szépíteni.

 (Jé, mennyi szavunk van a viszálykodásra...)

Mégis! Közösség nélkül létezni nem tudunk. Egyszerűen semmik vagyunk.

Az ember Arisztotelész szerint zoon politikon, azaz társas lény. És bármennyire is elmagányosodtunk, elidegenedtünk egymástól az elmúlt 2300 évben - igaza volt a ókori bölcsnek!

Az ember mindig kapcsolatra vágyik. Vágyik a másik közelségére. Arra, hogy közösen tehessen valamit a másikkal; arra, hogy beszéljen valakihez; hogy a másikkal lehessen. Még akkor is, ha éppen veszekedni támad kedve. De persze akkor is, ha jót vár a körülötte lévő világtól.

Közösség nélkül tényleg semmik vagyunk. Mert közösség nélkül eltűnnek az egyénen felül álló értékek is. Gondoljunk csak bele! Ha nincs közösség, akkor nincs szerelem, nincs barátság, nincs szolidaritás, nincs önfeláldozás, önzetlenség, segítőkészség, odaadás, jószívűség. Folytassam még?

Ezeket az értékeket csak és kizárólag egy közösség tudja megteremteni. Egyedül nem megy. Egyedül elpusztul a norma, elpusztul az ember. Ezért kell a közösség, ami Isten ajándéka és kiolthatatlanul az emberi természet veleje. Így teremtettek minket, embereket; így programozták a természetünket. És ez így van rendjén.
 
Létezik természetes és létezik mesterséges közösség. A természetes közösségbe beleszületünk. Ilyen a család, vagy a nemzet. Esetleg egy kulturális közeg, egy vallási gyülekezet. A mesterséges közösséget ellenben életünk során választjuk. Végül is nagy különbség az értékek szempontjából nincs. Az igazi kérdés inkább az, hogy a beleszületett közösségben, vagy a választott mesterségesen létrehozott társulásban hogy, s miként veszünk részt. Hogy csupán haszonelvűségünk, egoizmusunk, anyagi érdekünk tart-e benne, vagy képesek vagyunk ezeken túllépni és a rajtunk felül álló, a közösség által megteremtett értékek szerint gondolkodni, cselekedni, élni. És csupán az utóbbi számít.

Voltaképp kizárólag a közösség képes megteremteni ezeket a transzcendens értékeket. Hisz a szerelem, a barátság, a szolidaritás, az önfeláldozás, az önzetlenség, a segítőkészség, az odaadás és a jószívűség az egyén felett áll. Egyedül nem is lehet életben tartani mindezeket. Legalább kettő ember kell hozzá, ami már közösség.

Végül, ha az ember közösség nélkül marad, elpusztul azokkal az értékekkel együtt, amitől ember az ember. Semmivé válik. Eltűnik.

Akár egy falat kenyérre, vagy egy korty vízre, szükségünk van tehát a közösségekre! Természetesre, mesterségesre - mindegy, csak működjön, csak éljen. Olyan együttlétre vagyunk teremtve, ahol életben tudjuk tartani a felettünk álló értékeket, ahol képesek vagyunk emberek maradni ebben az egyre embertelenebb világban.